en-A munka, mint traumatizáló tényező

Régebb óta vagyok fiatal és elmondhatom, hogy sok helyen dolgoztam már. Szállodákban, saját vállalkozásban, termelő, gyártó cégnél. Egy dolog közös bennük, azon kívül, hogy a személyem köti őket össze. Mindenhol volt olyan helyzet, olyan személy, aki valamilyen okból kifolyólag traumatizált. De ne szaladjunk ennyire előre. 

Mert mit hallgattunk gyerekkorunkban? Mi a mi munkánk? Hát persze, hogy semmi más, mint tanulni. A szüleink gürcöltek, szó szerint, küzdöttek az életben maradásért. Túlélték a munkanapot, majd túléltek minket, gyerekeket, aludtak és kezdődött minden elölről. 

Nekünk pedig nem volt más dolgunk, mint a tanulás. 

Az iskolában fegyelmezni nem egyszerű. Nálunk még 36-38 fős osztályok voltak. A nevelés leginkább a megszégyenítés volt, letörték a szarvakat, beállítottak a sorba. Ha pcicit is mást gondoltál, máshogy fejezted ki magad, netán nem voltál tökéletes, az ő mércéjük alapján, akkor nyilvánosan kinevetett a tanár. Az, akire felnéztél. Persze, ami nem öl meg, az megerősít, de az erő, ha a mélyére ásunk, ott alakul ki igazán, ahol eltörtél. Darabjaidra. Az erővel elfedted a saját gyengeségedet, nem vettél róla tudomást, mert még saját magad előtt is szégyelted magad, amiért olyan hülye voltál. 

Az iskola az első munkahelyünk, ahol már elkezdődik a megszégyenítés, a traumák gyűjtése. 

Már hallom is a hangodat.... Megint jön ez a spiné a pszicho blablával....Biztos sok ideje van gondolkodni. 

Igen, bevallom sok időm van. Az utóbbi 6 hónapom azzal telt, hogy új alapokra helyezzem az életem. Ehhez pedig az kellett, hogy szembenézzek mindazzal, amit az elmúlt 40 évemben elfolytottam, rám eröltettek, rám aggattak. Lefejtettem ezeket a héjakat, hogy végre eljussak a legbelső éneim. ÖnMAGamhoz. 

Már sok mindent lefejtettem, a helyére raktam. Sok mindennel szembenéztem. Köztük a legnagyobb félelmeimmel. Amikor pedig már úgy éreztem, hogy akkor minden a helyén van, kezdjünk el azt a víziómat építeni, amit már évek óta dédelgetek, akkor üt be a krach. 

Megvan a program, megvan a cég, megvannak az új alapok. Felépítettem a mögötte lévő rendszert, már csak működtetni kellene, de hetek óta halogatok. Mindig találok valami kifogást, mindig találok valami más "sokkal fontosabbb" elfoglaltásgot, tehát tipikusan terelek. 

Ma mondtam azt, hogy elég a halogatásból, nézzük meg, hogy mi van e mögött. És akkor feljött. Ellenállok, mert a fejemben a munka keserves megfelelés mások, olykor irreális elvárásainak. A munka egyenlő a megszégyenítéssal, a bukással, a sérüléssel. A munkához traumát kapcsoltam. A képzeletemben egy hatalmas szörny volt, aki vert, aki megevett, kiköpött, majd újra rúgott, ahol ért. Én pedig tehetetlenül által előtte. (Csodálkozok, hogy minden porcikám tiltakozik a munka ellen, ha ezzel a lénnyel kötöm össze a munka fogalmát. )

Sok helyen sajnos így működik a rendszer, tisztelet a kivételnek. A munkát, pontosan a munkahelyi körülmények, mérgező, rossz vezetők miatt, az emberek, ahogy az előttünk lévő generációk is, túlélik. Utálják az emberek a hétfőket, alig várják a pénteket. A legtöbb munkahelyi mém erről szól. Persze kínunkban röhögünk rajtuk. De ezek a mikro és sokszor igencsak nagy traumák, amiket a munkahelyünkön elszenvedünk, kihatással vannak a jelenre és a jövőnkre is. Csökken a munkakedvünk, a motivációnk eltűnik és szépen lassan a motivációval együtt mi is. Már lelketlenül, robotként járunk be dolgozni, mert legalább pénzt kapunk, amiből fenn tudjuk tartani az életünket, jobb esetben. Rosszabb esetben viszont nem. 

Vajon mikor fog eljönni az a nap, amikor felismerik a vezetők, hogy mekkora a felelősségük, hogy egy cégen belül  s a beosztottjaik mentális egészsége, a