Take the Journey -                 Ez az én történetem     2. rész - A hasadás

Král Éva vagyok, a Take the Lead Hungary megálmodója.

Ez a blog az én utam története.
Arról szól, hogyan választottam végre saját magamat, hogyan léptem ki azokból a kapcsolatokból, helyzetekből és mintákból, amik már nem szolgálták a növekedésemet.
Arról, hogyan találtam meg újra az önMAGom hangját, és hogyan tanultam meg együtt élni vele – néha csendben, néha táncolva, néha sírva, néha vergődve, de mindig őszintén.

Ez az út nem egy sikersztori. Ez egy valódi átalakulás története – minden fényével, árnyékával, szétesésével és újrarendeződésével.
A célom az, hogy ha te is hasonló úton jársz, tudd: nem vagy egyedül. És tudd: lehet másképp. Lehet jobban. Lehet önazonosan.

Ez vagyok én. Ez az én utam.
Take the Journey.

Itt olvashatod az 1. részt

Eljön az a pont, amikor kimondod: "Elég volt." De senki nem mondja meg, mi jön azután. Azt hiszed, hogy ha meghozol egy bátor döntést – például felmondasz, kilépsz egy kapcsolatból, elengeded a régit – akkor egy pillanat alatt felszabadulsz. Hogy egyből könnyebb lesz.
De nem.
Csak csend lesz.
És hasadás.

A lelked egyik fele még ott maradt a régi világban, ami már nem szolgál, a másik fele pedig már menne, szárnyalna, de nem tudja, hová. Olyan, mintha két valóságban élnél egyszerre. Egyik pillanatban még az ismerős mintákat futtatod, a másikban már figyeled magad kívülről, és nem ismered fel, amit látsz.

"Mostanában nagyon figyelek magamra. Magam mellé álltam, elhagytam a munkahelyemet, a bántalmazó kapcsolataimat. De valamiért még mindig nem tudom magamat fontosnak tartani annyira, hogy felemeljem."

Olyan érdekes érzés ez. Vagy annyira bátor és tudatos már, hogy tudod, ahol vagy, az nem jó neked. El is jössz onnan. De hogyan élj mostantól úgy, hogy te magadnak kellene, hogy fontos legyél és az is vagy. De még nem annyira. Nincs egy kapcsoló benned, amit átkapcsolsz egyik üzemmódból a másikba. Előbb teszel meg a gyerekedért vagy a párodért bármit, mint hogy leülj a gép elé és építsd a vállalkozásod. Sőt keresed is a kibúvókat, hogy nehogy le tudj ülni és megírni azt a blogot, vagy elindítani egy hírdetési kampányt. Mert mi lesz ha...

Mert nem tanultam meg azt, hogy milyen érzés magamért tenni. Olyan ez, mint amikor a gyerek járni tanul. Látja másoktól, hogyan is kell csinálni, de bizonytalan, elesik és inkább kúszik tovább, mert az a biztos. Azt már ismeri és azzal már képes irányba állni és menni előre. 

Istenem, hányszor estem vissza ugyanabba a hibába. Hányszor akartam ugyanazokkal az eszközökkel megoldani egy teljesen új szituációt. Hányszor kívántam, hogy bárcsak minden egyszerűbb lenne, vagy hányszor gondoltam azt, hogy hagyok mindent a fenébe és visszamegyek alkalmazottnak. Volt olyan, hogy azon kaptam magam, hogy nosztalgiázom.... nem is volt az olyan rossz.... Nem, a fenét nem.... 

Ez a hasadás időszaka.

A látszólagos szabadságban valójában bénító bizonytalanság van. Azt kérdezed magadtól:

• Ki vagyok én most, hogy nem dolgozom napi 10 órát?

• Mi maradt belőlem, ha nem az a nő vagyok, aki mindig mindent elvisel, egy jó szóért, szeretet morzsáért vagy 5 perc figyelemért?

• Hogyan építem fel magam újra, ha nem a túlélés üzemmód szerint?

Nincs térkép. Nincs külső vezérfonal. És ami eddig működött, az itt már nem visz előre. Ez nem egy sablonos önfejlesztő sztori, hanem a belső valóságod darabokra hullása. Egy válás után. Egy munkahely után. Egy régi élet után.

"Nem tudom elválasztani azt, hogy az átmenetben vagyok, és szépen lassan haladok, ami úgy tűnik, mintha állnék, vagy valóban lefagytam. És csak állok itt a jó közepén, és képtelen vagyok befogadni, képtelen vagyok elhinni, hogy ez nekem jó, hogy ez nekem jár."

Ez a rész az átmenet, ahol még nincs új történet, de a régi már lecsengett.
Itt születik a legfontosabb felismerés:
A valódi munka nem akkor kezdődik, amikor kimondod, hogy "elég", hanem amikor már nincs ki ellen harcolni.

Amikor már csak te vagy.
És Evettke.

És a gyermeki én.
És a két világ közé szorult lelked.

"Olyan fáradt vagyok mostanában, hogy tényleg, mintha nem aludtam volna. Isten látja lelkemet, alszom. Ma is azt álmodtam, hogy lelőnek. És mégis vissza akartam menni arra az útra, ahol lőnek. Mert otthagytam valamit. Talán az anyámat."

Itt nem tanulni kell, hanem megengedni. 

Megengedni azt, hogy szétess. Nem azért, mert a végletekig kimerült vagy, hanem mert le kell omlania mindannak, ami eddig benned élt, hogy valami új születhessen. 

Meg kell engedni, hogy átérezd, fogalmad sincs, hol vagy. Meg kell engedni, hogy azt érezd, elvesztél. Meg kell engedni, hogy azt érezd, fogalmad sincs, hogy ki vagy. Meg kell engedni, hogy ugyanazok a kérdések jöjjenek fel újra és újra. Nem azért mert egyhelyben topogsz, hanem azért, mert egyre mélyebbre és mélyebbre mész. ÉS minden mélyebb rétegben újra szembenézel magaddal. Ki áll szemben velem? Rá mik hatottak? 

Bennem például ott él a magzati énrészem, a csecsemő énrészem, a kisgyerek énrészem, a kiskamasz énrészem, a kamasz énrészem, a fiatal felnőtt énrészem, a felnőtt énrészem, a gyógyult felnőtt énrészem, az az énrészem, akit az árnyékba rejtettem, azaz énrészem, akit mindig előretoltam, ha meg kellett védeni magam, és most ott ül véresen összeverve, az az énrészem, akit bezártam egy kalitkába, mert "túl sok" volt a környezetének. Aztán még ott az anyám lánya, az apám lánya, a gyerekem anyja részem, a családom női ága, a családom férfi ága.... Olyan sok mindent gyógyítottam. Olyan sok mindennek nevet adtam, kimondtam titkokat, feloldottam, visszaadtam átvállalt sorsokat, megszüntettem kimondatlan szerződéseket, feloldottam kötődéseket. 

Az utam következő rétegében úgy éreztem jónak, ha felejtek. 

Felejteni, hogy mit hitettek el velem, ki vagyok.

Felejteni, hogy az értékem munkaalapú.
Felejteni, hogy mindig erősnek kell lennem.

A hasadás nem hiba. Nem betegség. Nem gyengeség.
Ez a gyógyulás első lépcsője.

De továbbra sem találtam a "nagy egyet!" 

Így ismét az elfogadást választottam. A felejtésben ott a tagadás. El akarom felejteni, mintha meg sem történt volna. De bizony megtörtént. És túléltem. Ezt nem felejteni kell, hanem átölelni. Meglátni azt, aki akkor voltam, aki túlélt. Aki ment tovább mindennek ellenére. 

Mert innen lehet, ebből a hasadásból, továbblépni. Szelíden. Ülni magad mellett, csendben. Anélkül, hogy bármit is akarnál, bármit is KELLENE tenned. 

Ez a rész nem ad válaszokat.
Ez a rész felkészít arra, hogy el merd viselni a választalanságot.
És hogy ebben az állapotban is tudd: nem vagy kevesebb. Nem vagy elveszett. Nem vagy késésben.

Egy kontrollmániásnak ez piszok nehéz. Nem tudni, hogy mi következik. Nem tudni, hogy mire készüljön az ember.... Mert jobb félni, mint megijedni... Jobb felkészülni a rosszra.... Ne nevess, mert sírás lesz a vége.... Számomra ez a legnehezebb. Nincs biztos. Van egy cél, amit követek, de az utat nem látom. Rábízni magam a sorsra, a belső intuíciómra, az agyamnak és Evettkének ez maga a kínzó pokol. Mert a ködből bármikor előugorhat egy szörny, nem pihenhetek, nem lankadhat a figyelmem..... és bár soha életemben nem voltam még így szeretve, nem volt még soha ilyen jó saját autóm, nem laktam még ilyen hatalmas házban, nem éreztem magam ilyen biztonságban.... a kisördög, Evettke nem alszik és minden árnyékra rárepül....

A következő részben arról fogok írni, hogy milyen érzés újra és újra magadat választani akkor is, amikor semmi sem biztos körülötted, de benned egyre jobban épül a saját magadra épített új alap.