Take the Journey -          Ez az én történetem 1. rész    -A Csend hangjai

Král Éva vagyok, a Take the Lead Hungary megálmodója.

Ez a blog az én utam története.
Arról szól, hogyan választottam végre saját magamat, hogyan léptem ki azokból a kapcsolatokból, helyzetekből és mintákból, amik már nem szolgálták a növekedésemet.
Arról, hogyan találtam meg újra az önMAGom hangját, és hogyan tanultam meg együtt élni vele – néha csendben, néha táncolva, néha sírva, néha vergődve, de mindig őszintén.

Ez az út nem egy sikersztori. Ez egy valódi átalakulás története – minden fényével, árnyékával, szétesésével és újrarendeződésével.
A célom az, hogy ha te is hasonló úton jársz, tudd: nem vagy egyedül. És tudd: lehet másképp. Lehet jobban. Lehet önazonosan.

Ez vagyok én. Ez az én utam.
Take the Journey.

Ülök a szobában és nézek magam elé. Ki vagyok én? Mit akarok az élettől valójában? Mit akar az élet tőlem? Ezek a kérdések zakatolnak a fejemben hosszú évek óta. Sok mindenbe belefogtam már. Voltam rendezvényszervező, majd aerobik edző lettem, a terhességem és a gyermekem születése után a Sportosmami fitness márka építőjeként szép utat jártam be, majd egy csúnya kiégés után coach lettem, aztán pedig HR-es. 

Mindig is a munkán keresztül értékeltem magam. Ha jól és sokat dolgoztam, sok követőm volt, voltak visszajelzéseim, akkor azt gondoltam, hogy jó vagyok, szerethető. Ha nem voltak visszajelzések, akkor pedig egy értéktelen senkinek éreztem magam. Épp ezért mindig túlteljesítettem. Két véglet volt. Vagy 110% -on égtem, 2-3 órákat aludtam évekig, majd amikor lenulláztam magam, akkor padlót fogtam és 1-2 hétig, hónapig próbáltam visszatölteni magam, néha több, néha kevesebb sikerrel, de aztán megint jött a 110%-120% és megint a padló. Ezt a hullámvasutat jártam újra és újra végig az évek során.  

Másoknak túl sok vagyok, túl kedves, túl pozitív, túl mosolygós... Túlkompenzálok, azt hiszem. Így visszanézve talán így volt. De az is közrejátszott, hogy soha, senkit nem akartam terhelni azzal, hogy mi van bennem, hogy mennyire rosszul vagyok. Mert ha másoknak is bevallom, hogy rosszul vagyok, akkor magamnak is be kell, viszont akkor vége a világnak. Összeomlik minden körülöttem, amit olyan keservesen tartottam egyben. Így hát a mosoly fel!  Magam előtt is! Főleg magam előtt. És persze a jó öreg, "Mit fognak rólam gondolni mások, ha elmondom, nem vagyok jól.", mert ilyenkor bekapcsolt a dac....nem kell senki sajnálata, mindent megoldok, én, egyedül.... tipikus parentifikált gyerek szindróma. 

Apám halála után kezdtem érezni, hogy nem jó nekem. Nagyon nem! Az ő elvesztése egy olyan törést indított el bennem, amely hatására leomlott a közém és a valódi énem közé emelt falam. Az ő életén keresztül elkezdtem elemezni az enyémet. Ez pedig olyan szembenézésekre kényszerített, amire magam sem gondoltam. 

Elváltam. A saját lábamra álltam. Hullámvölgyek és csendek sora következett. A csend először bántó volt. Üvöltött a fülemben, főleg akkor, amikor nem velem volt a lányom. Magzat pózban sírtam, vagy ettem, vagy napestig filmet néztem, csak hogy eltereljem a figyelmem. 

Persze a külvilág ebből mit sem érzékelt, (gondoltam én naívan), mert minél rosszabbul voltam, annál szélesebb volt a mosolyom. Persze, aki igazán belém látott, aki igazán látott, annak ebben az időszakban is feltűnt, hogy valami nincs rendben. Ezeknek az embereknek a segítő karjai nélkül ma biztos, hogy más minőségben léteznék a világban. 

A csend egyre jobban a barátom lett. Néha magamhoz tudtam már ölelni, de volt, hogy a pótcselekvések, mint pl. a takarítás, azért még jelen volt. 

Aztán visszakúszott az életembe a tánc. Gyerekként is, ha táncoltam, megszűnt a világ. Most felnőttként is. A túlélésem kulcsa lett. Olyankor mindig tudok kapcsolódni a gyermeki részemhez. Mert leenged minden fal. 

Amikor a HR-es munkám véget ért 2025 áprilisában, attól a pillanattól kezdve pedig csak én voltam. Addigra minden negatív kapcsolódást megszüntettem az életemben. Amikor pedig a külső zaj megszűnik, akkor nem tudsz másra figyelni, csak belülre. Ez új fajta csend volt. Mert ebben a csendben ordított a belső, kritikus hangom, akit elneveztem Evettkének. Róla majd egy külön fejezetben fogok mesélni. 

Az, hogy mi következik a "Válaszd magad, és légy' önazonos" jól csengő szlogen után, arról senki sem beszél. Magamat választottam, igen. Elkezdtem leásni a mélyre, hogy a saját magamnak mutatott kép mögött mi van. Milyen traumák, milyen sémák, milyen minták. És csak ástam és ástam. 

Az önismereti úton a lányom születése óta járok, ami 11 év. De ilyen mélyre még sosem engedtem magam. Tényleg leástam a legaljára. A pokol után kettővel. Szembenéztem a félelmeimmel, sőt pont azt kezdtem el csinálni, amitől féltem. Innen jött a szlogenem, hogy "Bátran félek".  A túlélő harcosból teremtővé váltam ez idő alatt. Azzá a teremtővé, aki megteremti a saját életét, nem pedig fut az ellenség után. Amikor már nincs ellenség, aki elől meg kellene védenie magát az embernek, akkor attól az énünktől el kell búcsúznunk, mert az, aki eddig eljuttatott, már nem tud tovább vinni. A harcos, akivé 43 éven keresztül váltam, letette a fegyvert. De mit kezd az ember a béke csendjével? Mi van a harc után? Erről fogok majd írni a következő részben!