Take the Journey -               Ez az én történetem -   Evettke színre lép

Král Éva vagyok, a Take the Lead Hungary megálmodója.

Ez a blog az én utam története.
Arról szól, hogyan választottam végre saját magamat, hogyan léptem ki azokból a kapcsolatokból, helyzetekből és mintákból, amik már nem szolgálták a növekedésemet.
Arról, hogyan találtam meg újra az önMAGom hangját, és hogyan tanultam meg együtt élni vele – néha csendben, néha táncolva, néha sírva, néha vergődve, de mindig őszintén.

Ez az út nem egy sikersztori. Ez egy valódi átalakulás története – minden fényével, árnyékával, szétesésével és újrarendeződésével.
A célom az, hogy ha te is hasonló úton jársz, tudd: nem vagy egyedül. És tudd: lehet másképp. Lehet jobban. Lehet önazonosan.

Ez vagyok én. Ez az én utam.
Take the Journey.

Itt olvashatod az 1. 2. 3. részt.

A belső munka akkor kezdődik csak igazán, ha már minden olyan külső tényezőtől megszabadultál, ami lehúz. A toxikus kapcsolattól, a lehúzó munkahelytől, a "barátoktól" akik csak feltételekkel a barátaid. Ennek persze mindig előfeltétele, hogy észrevedd, milyen mintákat, sémákat működtetsz és tudatosítsd magadban, hogy ezekhez kötődtek az emberek, akikkel körülvetted magad, és neked már nincs dolgod velük, lehúznak, fáj a velük való kapcsolódás, így születhet meg  az elhatározás, hogy ki akarsz lépni. Magadért. A saját boldogságodért. Az eddig való eljutás sem piskóta, hiszen ebben a szakaszban nézel szembe önmagaddal. A démonokkal. A családi mintákkal. Itt hozod meg a döntést önmagad mellett. Ez egy ambivalens folyamat. Vannak napok, amikor azt érzed, hogy tiéd a világ. Vannak napok, amikor pedig a világ legszarabb emberének érzed magad. Mert mindenkit cserben hagysz, hogy lehetsz ilyen önző szemét....Itt kezd el életre kelni Evettke. Mert én őt így neveztem el. Ő a legnagyobb belső kritikusom és a legnagyobb védelmezőm.

Gyerekkorban a családi mintákat szívjuk magunkba, velük együtt pedig azt, hogy az emberek, akik fontosak számunkra, hogyan viszonyulnak a világhoz. Sok nagyon hasznos, megvéd, előre visz, mások pedig már elavultak, megint mások már inkább korlátoznak, mint támogatnak. De masszívan jelen vannak az életünkben. Körbe vesznek, mint egy jó puha, meleg takaró. Gyerekként ebbe bele akartunk simulni, mert nincs más választásunk, ha azt akartuk, hogy szeressenek. Még akkor is ha ehhez a saját szárnyainkat kellett levágni, a saját személyiségünket kellett megváltoztatni és bezárni egy kalitkában. Mert akkor voltunk szerethetőek, ha nem vagyunk túl sok, nem vagyunk túlmozgásosak, nem akarunk kitűnni a tömegből és nem akarunk túl sokat.

 Így létrehoztam Evettkét, aki ezt a kislányt megvédte, minden áron. Bezárta egy kalitkába. elrejtette a világ szeme elől, mert úgy gondolta, hogy ez lesz a legjobb neki. Így fog túlélni. Létrehozta azt a verziómat, aki nem panaszkodik, nem túl sok, aki a jókislány. Ő nem azt nézi, hogy épp hol tartok az életemben. Mit tanultam már felnőttként, milyen céljaim vannak. Evettke a régi mintákhoz ragaszkodik, mert ő még ott él. Mert azt ismeri. Az a normális számára. Amit oda belapátoltak a szüleim, a tanáraim, az akkori barátaim, az lett az alap Evettke számára. Ha ez a bántalmazás bármely formája, akkor az.  Evettke mindig ezt kereste. Addig, amíg nem néztem szembe Evettkével, addig ő irányított és azokat a mondatokat futtatta a fejemben, a lelkemben, amiket ismert. 

És itt jön a csavar. Mert mikor egy kicsit fellélegeztem, hogy "végre, képes lettem megszakítani a toxikus kapcsolataimat" akkor már semmi más nem marad, mint ÉN és Ő. Már nem tudtam kifele mutogatni, hogy azért nem vagyok boldog, mert rossz kapcsolatban vagyok vagy mert kizsákmányoló a munkahelyem. 

Itt már csak én és ő van. Én, aki menni akarok, kész vagyok kockáztatni, új mintákat felvenni, szeretni magam, szeretetteljes kapcsolatokat kialakítani magam körül és Ő, akinek minden félelmetes, ami nem az, amihez ő szokott. És mindent meg fog tenni, hogy visszarántson a mélybe, ahonnan eldöntöttem, hogy ki akarok mászni és már mászok is. 

Saját magam ellenségévé váltam. Két világ harcol bennem. Az új és a régi.  Ez pedig a mindennapjaimra is rányomja a bélyegét. Fáradt vagyok, látszólag ok nélkül. De a lelkem egy csatatér.  

A jó dolgokat veszélynek érzem. Keresem, hol lehet a hiba. Azt mondogatom magadnak, hogy biztos valahol lesben áll a rossz és elhitetem magammal, hogy egy percre sem lankadhat a figyelmem, mert ha véletlenül igen, akkor beüt a mennykű. És bár látszólag minden rendben van körülöttem, Evettke nem hagy nyugodni. 

Nem hibáztatom. Eddig ő volt az, aki megvédett, minden áron. Ő segített át a legnehezebb időszakokon. Ő nem az ellenségem. Hanem a barátom. Megvédett, hogy túléljek! 

"Amit megtagadsz, ami ellen küzdesz, az irányít." Így nem tudom őt megtagadni, az árnyékba taszítani, mert ő fog irányítani.  Nem tudom figyelmen kívül hagyni, letagadni a létezését. Mert ő a részem. Inkább csapattaggá teszem. Pozíciót adok neki. Nevén nevezem. Ő lesz a hátvédem. A határaim őre. Akkor szóljon és jelezzen, ha valaki át akarja lépni, akkor, amikor én épp arra fókuszálok, hogy építsem a jövőmet. Így a fényben van, látom és pont azt teheti, ami a feladata, hogy megvédjen. Így együtt mehetünk kéz a kézben, nem pedig visszahúz. 

Itt van az a pont, ahol bár ő elfogadja, hogy látom, elfogadja, hogy kapott pozíciót, de nem tetszik neki, hogy a kormánykerék nem az ő kezében van. Így sokszor viszont még mindig ünneprontó tud lenni. 

Ekkor kell igazán észnél lenni. Megköszönöm neki, hogy meg akar védeni, de mostmár ÉN vagyok a kormánykeréknél, már felnőttem, elbírom a belső gyerekem súlyát, fényét, a szárnyait.  Képes vagyok már megvédeni. Amit anno a körülöttem lévő felnőttek nem tudtak, én meg már meg tudom tenni. 

Az út sosem egyenes ahhoz az élethez, amit elképzeltél magadnak. Viszont ahhoz, hogy visszatalálj Önmagadhoz elengedhetetlen, hogy új alapokra helyezd az életed és végigjárd az utat. 

Én, a régi alapjaimmal eddig jutottam. Ez sem rossz, de ez nem én vagyok. Ez az az út, amit mások elvárnak el tőlem. 

Én pedig azt az utat választottam, ahol vállalom, hogy ki vagyok, vállalom a fényem, a szárnyaim,  a mosolyom, az energiám és senki kedvéért nem vagyok hajlandó többet az árnyékba vonulni vagy levágni a szárnyaim. Mert nem véletlenül kaptam ezeket. 

Nagyképűnek és arrogánsnak hangzik? Pedig nem az. Ez egyszerű vállalás. Felvállalom azt, aki vagyok. Beleállok az életbe, amit kaptam. 

Te mikor teszed ezt meg?